Utazás

Nomad Cruise 3. rész – Szigetek

Mielőtt belevágtam ebbe a kalandba elég sok cikket elolvastam róla. A legtöbben azt írták, hogy az út felénél, már nagyon fog hiányozni a szárazföld látványa. Számomra ez az utazás egyszerre zajlott fejben és lélekben is. Próbáltam tudatosan felkészíteni magam rá, már amennyire lehetett. És szerintem ez volt az egyik titok ebben az egészben, na meg persze a nagyszerű emberek. Sokan azt éreztük, hogy ha örökre a hajón maradhatnánk az sem zavarna minket. 

Viszont semmihez nem volt fogható az a reggel, amikor megpillantod a kabinod ablakából a szárazföldet. Amikor rájössz, hogy mennyire hiányzott az, amit korábban (egész életed során) természetesnek véltél. 

Nagyon sokszor bevillantak olyan képek, hogy vajon régen amikor még hónapokat kellett utazni hajókon, hogy átérjenek egy másik kontinensre, egy új élet, új lehetőség reményében… vajon ők mit érezhettek? Számomra az egyik legmeghatóbb pillanat az volt, amikor megjelentek az első madarak a hajón. Akkor már tudtuk, hogy közel vagyunk. És ez egyszerre volt csodálatos, és ugyanakkor egyre jobban közeledett a megérkezés. Soha nem szerettem megérkezni. Mert akkor mindig új döntéseket kell hozni.

Saint Kitts and Navis

Saint Kitts volt az a sziget, ahova St. Marteen helyett mentünk. Az eredeti útvonal így nézett ki, viszont a hurrikánok miatt ezt megváltoztatták. Nekem egyébként ez a sziget lett a kedvencem mind közül. 

A legfurcsább pedig az volt, hogy a nap végén azt éreztük, hogy megyünk vissza “haza” a hajóra. Azt hiszem az volt számomra az egyik legszomorúbb este. Mert tényleg közeledtünk a lezáráshoz, és ahogy távolodtunk a fényektől egy ismeretlen feketeségbe… nem lehetett nem arra gondolni, hogy néha az élet is ilyen. Menned kell előre, mert nem nézhetsz folyton vissza. De ugyanakkor az az út sokszor teljesen ismeretlen. És néha csak sodródsz, mert nincs más választásod. 

Az utolsó nap emlékszem Lea megkérdezte tőlem, hogy mindenkivel beszéltél a hajón, akivel szerettél volna? És nem tudom, hogy azért nem ment ki a fejemből ez a gondolat, mert az utolsó este volt, vagy mert annyira szíven talált. Mert mi van, ha nem? Mi van, ha elmulasztottunk olyan pillanatokat, amiket meg kellett volna lépnünk? Olyan embernek tartom magam, aki mindig megteszi, amit meg kell. De mi van akkor, ha miután leszálltunk, akkor döbbenek rá, hogy most az egyszer mégsem voltam elég bátor ehhez. 

Ez az út nagyon sokszor megmutatta számomra, ha engedjük a dolgokat megtörténni, meg fognak. Ezt otthon soha nem éreztem, mert otthon szabályok között élünk. Otthon meg kell felelnünk. Elvárásaink vannak magunkkal és másokkal szemben. A hajón pedig egyszerűen csak engedtem, hogy vigyenek az események magukkal. Hittem benne szentül, hogy csak olyanok mellé fog sodorni a sors, akikkel dolgom van, akiktől tanulhatok. De ezt talán majd egy másik bejegyzésben…

Curaçao

Aruba

Összességében nagyon hálás vagyok, hogy eljuthattam ezekre a szigetekre, nagy valószínűséggel soha nem foglaltam volna be egyetlen közvetlen járatra sem. Valójában nem is csak a szigetek miatt, hanem az élmény, amikor rájössz, mi az igazán értékes az életedben, és mi nem. Felteszed magadnak a kérdéseket, hogy vajon eléggé becsülöm azokat a dolgokat, amiket természetesnek veszek? Eléggé szeretem az életemet, a barátaimat, a helyet amit otthonomnak hívok? 

Végig próbáltam megérteni, hogy mi is az a dolog ami boldoggá tesz. Mi az amitől ragyog a szemem? Folyton ezt kérdezgettem az emberektől, hogy mi van akkor, ha én azt nem találom. Az utolsó napok egyikén értettem meg, hogy talán amit eddig kívül kerestem annyi éven át, az végig meg volt bennem. Csak nem láttam. 

Olvass bele!

Leave a comment

Leave a Reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..