Utazás

Dublin Tech Summit és egyéb kalandok Írországban

Szóval, ha már ismét van honlapom, gondoltam végre valahára ideje lenne a korábbi fejben megírt beszámolókat feltennem ide. Az utóbbi pár hónapom egyáltalán nem olyanra sikerült, amit megálmodtam… na de ember tervez, Isten… Aztán meg ha mindig arra fogok várni, hogy a teljes honlap úgy nézzen ki, ahogy én elképzelem, akkor soha nem lesz benne tartalom. Szóval íme! Remélem mindenki talál benne inspirációt, vagy bármit amitől egy kicsit is azt érzi majd, hogy azért az élet a legtöbb ember számára nem egyszerűen habostorta (bármennyi pozitív gondolkodásos guru próbálja ezt lenyomni a torkunkon). A titok mindig abban áll, hogy legyen meg bennünk a hit arról, hogy igenis végül úgyis felállunk a padlóról.

Az egész azt hiszem decemberben kezdődött, amikor a WebSummit-os vagány 3 hetes egyedül vágjunk neki a világnak projektemen felbuzdultam, és rákerestem ismét Gary Vaynerchuk-ra. Ki is derült, hogy februárban ismét elérhető távolságra lesz. Aztán a dolgok követték egymást, megint bepróbálkoztam egy média jegy igényléssel, ami mint kiderült, így hogy már fel tudtam mutatni egy cikket a WebSummitról, sokkal könnyebben ment, mint az első körben. Pár nap múlva minden kérdés nélkül már küldték is a nevemre kiállított jegyet. Aztán igazából nem csináltam semmit. Ezt mondjuk pontosan nem tudom megmagyarázni, de valami rossz érzésem volt az egésszel kapcsolatban. Szóval nem is vettem meg a repjegyet, egészen az indulás előtti 2 hétig. Emlékszem ott dilemmáztam, meg volt előttem nyitva minden repjegyes és szállásos oldal, és folyton összecsuktam a laptopot. Aztán győzött, a de hát egyszer élünk elvem, és befoglaltam. 

Találtam egy jónak tűnő szállást az Airbnb-n, gyalogos távra a konferencia központtól. Fél év alatt ez volt a 4. ilyen szállásom, igazából kicsit olyan ez nekem, mint valami extrém sport. Egyszerre vágyok is arra, hogy ismeretlen emberekkel lakjak együtt, belepillantva az életükbe, kultúrájukba, szokásaikba, de közben mindig baromi furán érzem magam. Aki nem ismerné az oldalt, annak röviden annyi, hogy a szálláskereső oldalon választhatsz olyan opciót, hogy együtt laksz a szállásadóddal. Így gazdaságosabb. És általában barátságosabb is… majd megosztom veletek korábbi tapasztalataimat is. Szóval alaposan átnéztem (legalábbis ezt gondoltam) Raul leendő szállásadóm profilját, aki a barátnőjével szerepelt a kis profil képén… Logikusnak tűnt, hogy akkor hát hárman fogunk lakni. Alapvetően szerettem volna azt azért kihagyni az életemből, hogy egy pasinál, ne adj isten bácsinál lakjak… Azért nem vagyok annyira merész világjáró, jobban szeretek nem aggódni az ilyenek miatt…

Eljött az indulás napja… hamar kiderült mi okozta az utazással kapcsolatos rossz előérzetemet… még a reptéren összevesztem az akkori főnökömmel emailben. Ami aztán egyre inkább fokozódott. Bárkit hívtam fel, egyszerűen képtelen voltam megnyugodni. Azt hiszem ez egy másik posztot fog megérni, röviden annyi, hogy ott ültem a reptér kajáldáinál, fülemben fülhallgatóval, és megállás nélkül folytak a könnyeim. Olyan helyzettel kellett volna megbírkóznom, ami a lelkemet szépen apró kis darabjaira tépte. Ezt igazából csak azért írom le, mert nagyon sokszor kapom meg, hogy mennyire jók ezek a képek, mennyi helyre eljutsz. Én meg mindig rávágom, hogy persze, de ez csak a facebook. (A rossz pillanatokról soha nem csinálunk képet.) Szóval ott ültem, és még soha ennyire magányosnak nem éreztem magam. Tudtam, hogy 1 óra és rajta leszek egy idegen gépen, idegen emberek között, útban Raul felé. Senkit nem ismertem, és ahelyett, hogy valaki megölelt volna, valaki akit ismerek, vagy valaki aki  szeret… önszántamból csak távolodni fogok minden ismerős dologtól… De ugye nem szoktam megfutamodni. Így felszálltam a gépre. 

Bár tömegközlekedni akartam a dublini reptérről, annyira kikészített ez az egész, hogy beugrottam az első taxiba. Este értem a szálláshoz, ami mint kiderült egy lakópark volt, nulla kapucsengővel, így aztán egy autó mögött beslisszantam. Aztán még segítséggel sem tudtam megtalálni a háromszázakárhányas számot. Kb negyed órát bolyongtam, mire végre sikerült. Raul persze nem volt otthon, mert egy órával későbbre várt, (én mondtam neki, hogy nem taxival érkezem) felhívtam, kiderült, hogy még shoppingol, de 5x bocsánatot kért. Ez nagyon szimpinek tűnt… Felmentünk a szállásra, kiderült, hogy egyedül lakik. Akkor már azt hittem, soha nem lesz vége ennek az egész tortúrának. De végül sikerült azzal megfejelni a történetet, hogy mikor magamra zártam a szobám ajtaját akkor szembesültem vele, hogy nincs rajta semmilyen zár. Soha életemben nem láttam még ilyen ajtót. Egyetlen védelmi rendszerem egy faék volt, amivel éjjel beékeltem magam. :))

A paráimat leszámítva Raul baromi jó fej volt, reggel főzött nekem kávét és még taxit is rendelt nekem, a kimondhatatlan nevű utcájára. Szóval minden szuper volt utólag, itthonról, biztonságban… :)

3 teljes napom volt Dublinban. Az elsőt városnézésre szántam, a másik kettő lett volna a Tech Summit, de végül csak az elsőn vettem részt, amikor Gary volt. A 3. napomon végül úgy döntöttem, hogy nekem látnom kell a Moher sziklákat. Sikerült is elcsípnem egy mini buszt, ami egész napos program keretében elvitt, meg persze vissza is hozott. 

Dublinra valóban elég volt egy nap, főleg mivel annyira hideg volt, hogy óránként valami forró italt kellett szereznem, hogy ne fagyjak szét.

A Tech Summit sokak szerint nem volt túl jól megszervezve… igazából nekem tetszettek az előadások, bár valóban egészen más volt a hangulata, mint a portugáliainak. Az sokkal inkább hasonlított egy vidám fesztiválra, ez pedig kevésbé volt közvetlen. Az emberek nem igazán beszélgettek, ismerkedtek… De én úgyis Gary miatt mentem. :)

Igazából ez volt az a pont, amikor már kezdtem azt érezni, hogy bármennyire is szeretem, és értem ennek az egész marketinges, online világos dolognak a mechanizmusát, annyira embertelen ez az egész. És valahogy kicsit elegem lett abból, hogy minden csak a facebookon zajlik már, semmi emberi interakció… Így itt jöttem rá, hogy nekem kell ebből az egész világból egy kis szünet. Végül fel is mondtam, mert annyira tarthatatlanná vált az egész. A tanulság az volt, hogy jóval hamarabb kellett volna, mert ott még nem sejtettem, hogy teljesen lealáztam a szervezetemet a sok felesleges stresszel és rohanással, és azzal, hogy millió helyen akartam megfelelni egyszerre.

A Moher az valami csoda volt. Az sem érdekelt, hogy szétfagytam, vagy hogy szakadt az eső. Emlékszem annyira vízszintesen esett, hogy hiába álltam ott a sziklák peremén, nem láttam semmit, mert automatikusan becsukódott a szemem. Aztán már nevettem ezen, hogy nem hiszem el, eljutottam ide, és nem látom. De végül elállt az eső, éppen úgy ahogy az életben.

Végül mindig kijutsz oda, ahol akár csak átmenetileg is, de nem esik…

Olvass bele!

Leave a comment

Leave a Reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..