Utazás

Doolin Pier

Írországi kalandozásom utolsó napját is megörökítettem (az előzőt itt olvashattátok).

Én csak tudni akarom, hogy mi az élet…
Mintha az egész út a semmi közepére vezetett volna, minden szürke és zöld volt. De egy kicsit sem éreztem rendellenesnek, inkább olyan volt, mintha minden a lelkemhez alkalmazkodna. Ahogy egyre távolodtam a lakott területtől egyre kevesebb lett a zöld szín, és egyre több a szürke. Persze csak azért mert sötétedett, és szakadt az eső. Van, hogy az ember még ezt sem bánja. Azt éreztem, hogy valójában nem bánok semmit. Sőt. Talán, ha itt most ezeken a sziklákon mászva minden egyszerűen véget érne, még az sem lenne meglepő. Valahogy teljesen természetes lenne.

Átutazunk ezen a világon, és néha alig vesszük észre magát a világot. Aztán végre elértem a tengert. Egy ideje van ez a függőség köztem és az óceánok, meg tengerek között, hogy látnom kell őket. Akkor is, ha ezer más dolgom lenne, vagy az ellenkező irányban vannak, akkor is ha csak egyetlen percre, vagy egy órányi gyaloglásra az esőben, miközben mindenki a kandalló mellett melegszik egy helyi kocsmában. Egyszerűen látnom kell, mert meg kell adnom magamnak az esélyt, hogy megtisztulhassak. Néha abban reménykedem, hogy kiszakad a lelkem, és egy erősebb széllökés elviszi magával. Én meg ott maradok. Végre egyedül. Minden nélkül. És nem kellene tovább cipelnem ezt a sok múltat, ezt a sok élettervet, amiből talán alig valósítok meg valamit. Az utóbbi időben egyáltalán nem a listán lévő dolgokat váltottam valóra. Ami persze másoknak nem gond. Mások azt látják, hogy minden annyira tökéletes sorrendben halad, mintha valami titkos erő komponálná az életem. Pedig csak sodródok. Ugyanúgy, ahogy erre a helyre is csak sodort a lelkem, és a leghalványabb elképzelésem sem volt arról, hogy valaha eljutok ide.

Hogy idegenek ülnek mellettem. Valódi idegenek, és senkit nem ismerek. Mondjuk a nap végére a sofőrt már igen, meg az előttem ülő portugál fiút, és a négy vidám amerikai csajt a hátsó ülésről. Meg a thai nénit, akinek én mutattam meg, hogy hogyan működik a kézszárító. És a sofőr végül betette a Szerelmünk lapjait dvd-n. De én csak egyetlen számot hallgattam a teljes sötétet bámulva az ablakon keresztül, az Imagine Dragons-tól a Demons-t. Fogalmam sincs, hogyan kerültem oda, vagy miért. Vagy miért kell mindig eltűnnöm, hogy aztán találjak magamból valami elveszett darabot… Az élet kiszámíthatatlan, és néha gyönyörű. Amikor engedjük neki, hogy az legyen.

Olvass bele!

Leave a comment

Leave a Reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..