Lineáris

Azon a reggelen értettem meg, hogy itt az ideje feltépni a sebeimet. Mert, hogy a hegek tényleg nem fognak csak úgy maguktól elmúlni. Nem lesznek halvány rózsaszín forradások, mivel a sebeim baromira nem voltak kitisztítva. 

Félve néztem magam a tükörben, és konstatáltam, hogy több időt töltöttem az életemben azzal, hogy a saját folyton változó képeimmel nézzek farkasszemet, mint bármi mással. Megoldásokat és világmegváltó terveket keresve. Mindig éreztem, hogy el van rejtve belül. Sőt azt is, hogy különleges vagyok, legalábbis mindig ezt akartam hinni azóta, hogy egy idős néni egyszer megállított az utcán és a kezembe nyomott egy marék diót. Azóta akartam hinni, hogy képes vagyok látni valamit ebből a világból, amit más nem. És ez a képesség egyszer majd kiemel a saját magam gyártotta ketrecből. 

De azon a reggelen rájöttem, hogy még mindig nem vagyok képes a szembogaramban olvasni. Meg azt is megértettem, hogy hazugságokkal etettem magam egészen a mai napig. 

A dolgok nem múlnak el csak úgy . A sebeket nem fogja kitisztítani senki, még akkor sem, ha éppen ezt fogja ígérni a használati utasítás a papírdobozon.

Ezért meg kellett tennem azt, amiről még csak beszélni sem voltam képes másoknak. Képzeletben vissza kellett mennem oda, ahol az egész elkezdődött. Hiszen a valóságban az a hely már soha nem lesz ugyanaz. 

Utoljára próbáltam úgy a szemembe nézni, hogy tudtam, még benne vagy. Aztán finoman ráillesztettem az ujjbegyem a fürdőszoba tükörre, pont arra a részre, ahol még ott volt az ujjlenyomatod. A te oldaladon. Azóta nem töröltem le, mióta…

Talán ha képesek lennénk az időt nem csak lineárisan érezni, most átnyúlnánk egymáson, ahogyan éppen előveszed a borotvád. És akkor nem magamat bámulnám a tükörben. Akkor talán értelmet nyerne minden. De van ez az elcseszett dolog ezzel az univerzummal, meg velünk. Mi már soha nem leszünk egymás jövője.