Inspiráció

Hová hoztalak?

A legnehezebb az életben, megállni. A jelentőségteljes pillanatok felett, vagy éppen a boldogság közepén. Valami mindig tovább húz. Arra késztet, hogy többet akarj, ne pont ezt, hanem valami egészen mást. Annyi építőkocka és annyi erőfeszítés után ismét menekülnék. Mindegy merre és mindegy mi okból. Pillanatok alatt rombolok le félkész várakat és hiszem, hogy ez így van megírva. Pontosabban, elhitetem magammal. Azt hiszem mi már soha nem leszünk készen. Mi akik ilyen lélekkel születtünk, mi mindig csak menekülnénk. A tükrök elől, ahol végre megérthetnénk magunkat. Vagy a városokból, ahol lakni akartunk. Egyetlen pillanat alatt minden idegenné válik és arra gondolok, hogy van ilyen. Kell, hogy legyen olyan, hogy ahonnan menekültél vonzóbbá válik, mint bármi a világon. Elharapom a szám, mert kell az a fájdalom, kell az a pofon amire ráfoghatjuk, hogy pontosan mi elől menekülünk ismét. Azon a fülledt éjjel suttogtam bele a vastag paplanba, hogy akár boldogok is lehetnénk. Te pedig csak annyit mondtál, hogy igen. Ennyi, az élet ennyire egyszerű is lehetne, ha hagynánk. Ha nem borítanánk ki éjjelente az út széli kukákat, ha a félig tele poharakból nem mernénk ki mindig egy aprócska kanál vizet. Mi lehetnénk azok, akik elérik a horizontot. A lát-tó-ha-tárt. Betűzöm le neked, hogy még inkább érezd a nyomatékot. Mert ebben benne van minden. Hallod? Ebben benne van egy élet. És közben felforrt a vérünk. Elvesztünk. Aztán a hőségtől kábán feküdtünk két teljes napig és csak vizet inni keltünk fel. Meg nem beszélni. Mert csak egyformák voltak a gondolataink, amit felesleges is lett volna kiönteni. Kiszabadítani. Lábuk lesz és messze mennek, fészket építenek és mindenhol ott lesznek már. Egyetlen gyufával konkrétan fel lehet égetni bármit. És ezeknek a történeteknek a végén valahogy mindig én vagyok az, akinek kormos a mutatóujja. Mindent elértünk. A kikötőt megtaláltuk, és ki is kötöttünk. Kockás pléden reggeliztünk. Akkor még nem tudtad, hogy szeretni fogod-e az itteni deleket. Most pedig éjjel van. És a levegő itt ilyenkor sem hűl le. Emberek jönnek, akiknek az arca sokkal kevesebb ráncot rejt mint a mienk. A szemük pedig egészen más. Nem ilyen. Tudod, mint ahogy mi egymásra nézünk. Nem két barna szín bukik egymásba, csak úgy némán. A plédet összehajtogattam, mert én akartam ide elhozni. És ahogy nézted, követted minden mozdulatomat igyekeztem úgy tartani az ujjam, hogy ne lásd, hogy kormos-e már, vagy ez is csak egy olyan mondvacsinált veszély. Mint mikor azt játszottam, hogy ez nélküled is menni fog. Bár tudnám, hogy milyen iránytű vezet engem. 

Olvass bele!

Leave a comment

Leave a Reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..