Inspiráció

10 nap

Félelmetes látni, hogy sodródunk bele az eseményekbe. Ahogy az egyik oldalról minden feszít, úgy a másik oldal próbálja összefésülni a szálakat. Egyre nehezebb. Mintha a víz alatt lennék, ahol az első pár másodpercben még azt hiszed, hogy a levegőt akár a végtelenségig is vissza tudod tartani. Aztán elkezd feszíteni a tüdőd. A dobhártyád. Számoljuk vissza a napokat, és minden ellenséges. Csak belül lehet némi menedéket találni. De elegendő ez? Lehet-e erre építeni? Vagy elvárható lenne az, hogy egy hatalmas síkság méretű menedékem legyen?

Be kell érni ennyivel. Belső lángokkal, apró csodákkal.

Sokszor vagyok boldog. Mikor nem lát senki. Attól, hogy csavarodik a gőz a bögre fölött. Vagy ahogy megcsap a fahéj illat. A meghitt pillanatoktól azt hiszem. Amibe senkinek nincs beleszólása. Senki nem alkot róla véleményt. Nem osztom, nem engedem ki a szívemből.

Biztonságban.

Meg kell őrizni magunkban mindent. A menedéket. A csodákat. A szeretetet addig gyűjteni, míg már továbbadható lesz. Nem illanhat el, nem lágy szövetű, nem olyan amire egy nap múlva már nem emlékszel.

Nem is hinnénk, milyen fontos dolgok ezek.

Olvass bele!

Leave a comment

Leave a Reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..