„Mindenki, aki olvassa, arra a vitathatatlan következtetésre jut, hogy Timi minden egyes szavával eltalál. Egy olyan atmoszférát teremt, ami egyszerre feszült, zaklatott, fájó, esendően szép és őszinte, és már csak az oldalak vészes pergését vesszük észre, az önfelismerést, magunk előtt látva saját emlékeinket, és valami kimondhatatlan megkönnyebbülést és belenyugvást érzünk, mert valaki a szánkba adta a megfogalmazhatatlant. A nagyon jó írások ismérve, hogy a tapintható csend országába viszik az olvasókat. Timi mindezt egyéni hanggal, kiforrott és igényes költőiséggel tetézi. És van még egy másik kiemelkedően fontos tulajdonsága. Alkotásra ösztönöz, továbbgondolásra csábít. Ez emeli valóban az igazán jó írások közé és ez talán a művészet igazi ismérve, célja is. A küldetése, ha úgy tetszik. Egy másik emberben elindítani valamit, amiből megszületik egy új alkotás, amiből majd szintén fejlődik valami. Timi nagyot alkotott. Szemünk láttára jött létre egy maradandó csoda, egy közösség-élményt teremtő mű, ami magáról, mégis mindenkiről és mindenkinek szól.”

– Strange

„Ez a könyv egy olyan darabkát mutat az olvasónak, ami mindenkiben benne van, mégha nem is írja le így nyíltan. Megküzdünk a saját démonjainkkal, a saját szívtörőinkkel és talán egy kicsit mindig bele is halunk. De van valami reményfonal minden mély gödör alján, hogy még nem szabad belehalni a csatákba, mert az álmok úgysem engedik. Akinek vannak álmai, az sosem lesz üres és magányos. Timinek vannak és örülök neki, hogy megosztja velünk. Nem számít, hogy nem tudjuk kiről szól a Cukor és cián vagy a Mandarinliget, mindenki beleérezheti a saját keserű mérgét vagy éppen az édes „áfonya illatú boldogságát”. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki valaha is élt, érzett, égig emelkedett és esetleg le is zuhant.”

– Timosz

„Minden alkalommal máshogy értelmezem, minden alkalommal mást mond, és pont ezért csodálatos.”

– Christine

„Amikor fáj, ezek a betűk még egyet taszítanak rajtad – lehet, hogy elbotlasz a szakadék szélén, de talán éppen ez segít, hogy megtanuld, meddig vagy képes kapaszkodni, hogyan és meddig tart, amíg kimászol. Ezért hagytam, hogy megolvasszon, kikaparjon, feltépje a sebet újra meg újra, hadd fájjon a szépsége és az igazsága. Csupa lehetetlenül mosolygó, deres napfény, csupa árnyalat és lángoló szomorúság, csupa repedt, foncsorszélű valóság, ahol a darabokban még megcsillan egy-egy nevetés. Hamvadó papírfecnik, amelyeket valaki régen, gondtalanul firkált össze.”

– Kata