Élet

Facebookra tökéletesített életek, és ami mögötte van

Pár nappal ezelőtt írtam meg azt a posztot, amiben megosztottam veletek, hogy sokszor az én életemben is vannak iszonyú mély pontok. Sőt néha ezekből a teljes felépülés sokkal tovább tart, mint ahogyan az kívülről tűnhet. Hiszen a legtöbben csak a mosolyokat látják, az újabbnál újabb utazásokat. Erre szoktam mondani, hogy azt nagyon ritkán tesszük közzé, mikor nem vagyunk jól. Igyekszünk megjátszani magunkat, néha másokért, néha magunkért. Én is általában próbálom elhitetni magammal, hogy annak ellenére, hogy belül romokban vagyok, mégis tud tűrhető fejem lenni…

Valahogy tovább kell menni. És azt hiszem ez az a titkos összetevő, ami megkülönböztet minket harcosokat, azoktól akik folyton csak irigykednek. Régen én is az utóbbiak társaságát erősítettem, aztán egyszer csak arra gondoltam, hogy mi lenne, ha irigykedés helyett feltenném magamnak a kérdést, hogy én azt az adott dolgot hogyan érhetném el?

Barátnőm szokta kérdezni, hogy hogyan csinálom? Hogyan utazok ennyit, mire gondolok? Nem hiszem, hogy a titok a vonzás törvénye lenne, vagy valami mágikus hálanapló. Egyszerűen tudom, hogy eljutok az adott helyre. Nem azon agyalok, hogy hogyan vagy mikor, inkább csak készpénznek veszem. És valószínű ez a fajta hit juttatott el azokra az előadásokra, ahol találkozhattam példaképeimmel Wayne Dyer-rel, Gary Vaynerchuk-kal, így szereztem ingyen belépőt a Web Summitra, vagy a Dublin Tech Summitra és még a new orleans-i Collision-ra is, ahová végül nem mentem el, mert egy jobb program adódott. 

Nekem sem megy minden elsőre, de akkor újra megpróbálom. Valahogy végül mégsem adom fel, mert tudom, hogy nem akarok irigykedni. Így lett vízumom Ausztráliába is, és most jelenleg a Nomad Cruise-ra készülök szeptemberben. Már nagyon régóta szemeztem vele, mikor először olvastam Vigh Bori blogjában róla.

De szeretném, ha elhinnétek, hogy ezek nektek is ugyanúgy sikerülhetnek! Hiszek benne, hogy amire igazán vágyunk, oda megkapjuk az elvezető utat is, DE végig kell járnunk, taposnunk. Rengeteg mélypontom volt, különösen azalatt az egy év alatt Ausztráliában, szinte nem volt olyan hét, hogy ne sírtam volna (bár erről elsősorban az akkori párom tehetett) de ugyanígy vannak baromi mély pontok most is. Csak nem azokat a képeket tessszük ki facebookra, meg instára. 

Azt akarom, hogy tudjátok, ebben a világban az értékes dolgokért meg kell küzdeni, és meg kell dolgozni. És aki csak mosolyog minden képén, és vidáman hirdeti, hogy nem kell tennetek semmit, csak leülni egy fa alá, és elképzelni, hogy bevonzzátok, az hazudik. 

Akkor egy kis backstage.

Ez a kép például csak azért maradt meg, mert egy barátnőmnek küldtem át webkamerán, mikor arról kérdezgetett, hogy milyen is Ausztrália. Azt hiszem pár nap múlva külön költöztem a páromtól. Képtelen voltam megoldást találni a közös életünkre. De persze erről alig tudott pár ember. Mert hogy hangzik az, hogy szomorú vagy egy olyan helyen, amiről más még álmodni sem mer…

Amikor próbálsz szép lenni, de belül alig élsz…

Aztán átrepültem Perth-be, mert azt hittem ha eléggé eltávolodok a problémáktól, akkor majd megoldom. Hát nem sikerült. De legalább ez a kép hűen tükrözte a lelkivilágomat. 

Ez a kép pedig akkor készült, amikor azt hittem/hittük, hogy majd Balin helyrehozunk mindent. És én eközben benyeltem valami helyi vírust, így a szilvesztert már úgy “ünnepeltem” hogy kb egy levél gyógyszer volt bennem, és ennyit sikerült magamból kihozni. De persze erről alig tudott valaki. Mert ugye facebookra ilyen képet tesz fel az ember… ha már ugye eljut Balira…

És persze Malagáról is ez van meg:

Arról csak nagyon kevesen tudnak, hogy annyira rosszul voltam, hogy csak feküdni tudtam és ez konkrétan 1 órával ezelőtt készült. Mikor már csak a víz maradt meg bennem…

És folytathatnám, az egy teljes napos sírásommal Portugáliában, amikor annyira magányos voltam, hogy azt sem tudtam mi is van velem pontosan. Vagy az összes többi rosszullétemmel, de nem célom, hogy untassalak titeket. Csupán szeretném, ha megértenétek, hogy azok akik elérnek valamit az életben, az nem azért van, mert szerencsések! Nem vagyunk mások, vagy különbek. Én ugyanúgy csúszok mászok sokszor a padlón (gyakran szó szerint is) mint bárki más… De végül úgyis az számít, hogy felkelünk, és megyünk tovább és küzdünk! Ne tántorítson el titeket, ha valakinek az oldalán csak csodás képeket láttok, hiszen ő is ugyanolyan ember, mint bárki más. Egy percig se gondoljatok arra, hogy ő különb, neki biztosan azért sikerült. Dolgozzatok magatokon és a céljaitokon, és higgyétek el megéri!

Mindannyian szuperhősök vagyunk, csak el kell hinnünk! :)

Olvass bele!

Leave a comment

Leave a Reply