Élet

Amikor tényleg minden összeomlott…

Van olyan, amikor tényleg minden összeomlik. Hiába akarsz kitartani a végsőkig, hiába küzdesz, gondolván, hogy ez csak valami átmeneti fázis… a dolgok egyszerűen mégsem fordulnak jobbra. Korábban már több helyen utaltam rá, hogy életem egyik legnehezebb időszakát éltem meg, amiről nagyon sokáig képtelen voltam írni. Viszont úgy gondolom, hogy igenis fontos, mert talán segíthet másoknak is, hogy megértsék a sikerek mögött néha hatalmas mélységek vannak. Amiről a legtöbb ember általában nem beszél.

Korábban elkezdtem dolgozni egy kiadónál, amiről tényleg azt hittem, hogy ez álmaim munkája. Erre vágytam mindig, hogy művészek között lehessek, tehetséges emberek pályáját egyengessem, és ott lehessek mellettük, miközben valóra válik az álmuk. Amikor kiderült, hogy adott ez az állás lehetőség, olyan motivációs levelet írtam, hogy még én magam is meglepődtem azon, hogy ennyire vágyok erre. Aztán az interjún is csak dőltek belőlem az ötletek, ráadásul olyanok, melyekről nem is tudtam, hogy engem is ennyire lázba hoznak. Azt éreztem, hogy végre minden összeállt, és megtaláltam a kirakósnak azt a darabkáját, ami végre valahára egésszé teszi az életem. Látszólag értelmet nyert a haza költözésem Ausztráliából, és a korábbi szakításom is… hiszen azt mondogattam magamnak, hogy ezek nélkül nem lettem volna annyira erős, hogy elvállaljak egy pesti munkát Szilvásváradról. Aztán sikeresen meggyőztem őket, hogy én ezt online is el tudom végezni, és hogy nálam jobb jelölt erre a pozícióra nem is létezik. Azt éreztem, hogy olyan magasságokba jutottam az életem kapcsán, ahol végre felismerem, ki is vagyok valójában. És már nem úgy tekintettem magamra, mint a művész lány, akit az élet ide-oda rángat. Egyszerűen tudtam mit akarok. 

Lovász Szilárd könyvének borítója

Aztán, hogy miért is dőlt össze ez az egész, az egy jó kérdés. Talán meg kellett tanulnom, hogy ne mások szekerét toljam végre, hanem ismerjem fel, hogy illő lenne a sajátomat… De ennek a felismerésnek hatalmas ára volt. Pár hónap alatt beláttam, hogy ismét ugyanaz a helyzet, mint számtalan más előző munkahelyemen… rohadtul nem érdekelt senkit, hogy én mit tudok. Ez a világ legigazságtalanabb dolga, amikor tele vagy használható (ingyenes) ötletekkel, és akkor beültetnek a sarokba. Ugyanez volt mikor turisztikai menedzserként dolgoztam. Mindenki nagy ívben tett arra, hogy milyen képességeim vannak. Aztán ahogy lenni szokott, az ember egy darabig tűr. Azt mondtam, hogy végül ez így is pénz és tudom itthonról is csinálni. Aha. Na ezeknél a mondatoknál utaznék vissza az időben, és kevernék le egy hatalmas pofont magamnak.

Azért írom meg ezt a bejegyzést, mert tudnotok kell, hogy az, hogy értékesek vagytok az egyfajta kiváltság és soha senki nem tépheti ki a szárnyatokat. Becsülnötök kell magatokat annyira, hogy küzdötök saját magatokért! Mert minden egyes pillanatban, amikor nem így tesztek annak meg lesz az ára. 

Szóval augusztustól egészen februárig szenvedtem. Teltházas rendezvényeket szerveztem, saját költségen, bízva abban, hogy a munkáltatóim is megértik mennyi lehetőség van ebben az egészben, ha összefogunk. Embereket akartam elindítani a “pályájukon” és számomra mai napig hihetetlen módon egyszerűen mindenki inkább a saját feje után akart menni, ahelyett, hogy az ingyenesen felkínált segítséget elfogadták volna.

Ez a két dolog teljesen lenullázott. Ott volt a kezemben egy állás, amire mindig vágytam, és emellett ott volt a birtokomban a tudás, amire senki nem tartott igényt. Be kellett látnom, hogy hiába van meg minden összetevő, ha valami nem megy, akkor azt bármennyire fáj is, de el kell engedni. Viszont én vagyok az aki soha nem ad fel semmit. Ez persze egyszerre áldás, meg átok is. Itt az utóbbi volt. Februárban már olyan gyomor idegem volt minden egyes reggel, hogy elkezdtem aggódni az egészségemért, de ekkor már késő volt. Közben úton voltam a Dublin Tech Summitra, amit azért pályáztam meg, hogy még inkább naprakészebb lehessek a marketing területén. 

A reptéren ültem Pesten, amikor hosszas email váltásokból kiderült, hogy nem akarnak kifizetni. Akkor még nem a fizetésemről volt szó, hanem a könyveim jutalékáról. Az egész karácsonyi elszámolás náluk volt. Szóval mialatt mindenki lájkolgatta, hogy Timi már megint utazik, én ott bőgtem a KFC mellett és folytak a könnyeim. Nem a pénz miatt elsősorban, hanem akkor már értettem: baromi rossz úton jártam, a saját életemmel kapcsolatban. Elkezdtem telefonálgatni, hogy megtudjam másoktól, mi a jó döntés. Persze mindenki mást mondott. Nagyon rég éreztem magam ennyire egyedül, és én meg mindjárt felszállok egy gépre, ami letesz egy idegen városban, egy idegen szálláson… és abban a pillanatban bárkivel képes lettem volna cserélni. 

Tudtam, hogy meg kell hoznom a döntést. De az nap nem ment. Másnap reggel írtam meg a felmondásom, Dublinból. Fel sem fogtam, hogy hol vagyok. Erre szoktam mondani, mikor írják, hogy jaj de jó, megint utazol. Na igen, az csak facebook élet. Semmit nem tudnak valójában rólam.

Azt hihetnénk, hogy itt végre megállítottam a zuhanásomat. De a valóságban nem így történt. Nem tudtam feldolgozni a bukásomat. Nem csak azt, hogy ennek a melónak vége, hanem azt is el kell engednem, hogy én valaha ezt fogom csinálni. Mert úgy tűnik, hogy az írók többsége sajnos még mindig istenkomplexussal van megáldva, és mindig jobban tudnak mindent, mint mások (hatalmas tisztelet a kivételeknek!)

Szóval mikor hazaértem, már kezdtem nagyon rosszul lenni. A szervezetem úgy döntött, hogy most elkezdhetem meginni a levét annak, hogy makacs voltam és nem figyltem a jeleket, és nem szálltam ki időben. Közel két hónapig nem maradt meg bennem semmi, még volt, hogy a víz sem. És igen, így utaztam el Malagára, ahol ismét a facebook életnek hála jöttek a kommentek, hogy jó téged boldognak látni. Ez még inkább kikészített. Olyan volt, mintha az emberek nem hitték volna el, hogy nem vagyok jól. Persze nem az volt a célom, hogy sajnáltassam magam, csak mintha mindenki elbagatellizálta volna ezt. “Okos vagy, majd jön másik meló.” De nekem nem ez volt a bajom. Én nem akartam másikat, hiszen ott volt a vállalkozás a Szalajka-völgyben. Mindig több munkám volt egyszerre. Én abban omlottam össze, hogy minden amire képes vagyok, minden amihez értek és tudok, és képzem magam, egyszerűen nem kellett senkinek.

Aztán Malagáról már tényleg úgy jöttem haza, mint aki nem marad meg. Akkor már fizikai fájdalmaim voltak, és kezdtem azt érezni, hogy csak a fekvés marad számomra. Ez pedig még jobban legyengített. Mint aki nem képes semmire. Akkor ajánlott a fodrászom egy személyi edzőt, ahová aztán elkezdtem járni. Ezzel párhuzamosan, pedig pszichiáterhez is. Ők ketten kapartak össze. Na meg persze én magam. Mert tudtam, hogy bármi is ez a mély szakadék, ahova önként másztam le, fel kell belőle állnom. Baromi nehéz volt, és azt érzem, hogy bizonyos építőkockái az életemnek még most sincsenek a helyén, de minden nap dolgozok magamon azért, hogy jobban legyek. 

Hát ilyen az, amikor az élet újra meg újra kihúzza alólad a talajt, de te mindig eggyel többször talpra állsz!

Olvass bele!

6 hozzászólás

  • Reply Rita

    Örülök, hogy ezt leírtad.

    2017. 06. 08. csütörtök at 11:36 du.
  • Reply madárlány

    Én mindig csodállak téged, Timi. Minden, amit értünk tettél, a Lendületért, a csapatért, az olvasókért, minden egy perc alatt világossá tette számomra, hogy jó ember vagy, akinek nem csak vannak álmai, de tesz is értük. Hogy szilánkokból építesz gyönyörű szobrokat, és mindezt nem öncélúan teszed, hanem azért, hogy segíthesd másokat, az egyszerűen tiszteletreméltó. Én nem ismerlek téged, a történetet sem tulajdonképpen, én azt mondom, amit tőled/általad kaptam és azt nagyon köszönöm.Sok erőt kívánok! Köszönöm, hogy vagy!

    2017. 06. 09. péntek at 9:37 du.
    • Reply Albert Tímea

      Drága Madárlány! Nagyon köszönöm! Azt is, hogy vagy, azt is, hogy megértesz… ma azt hiszem ez az egyik legritkább kincs, hogy valaki szán arra időt, hogy meg akarjon érteni. Hálás vagyok, hogy ismerhetlek!

      2017. 06. 13. kedd at 6:19 du.
  • Reply Turista

    Timi! Biztosan vannak még, akik olvasgatnak, átélnek, megítélnek, és segítenének, ha tudnák, hogyan kell, de azt hiszem az, ami a lelkedből fakad, egyelőre inkább másoknak ad támpontot az élet bonyolult szálai között az eligazodáshoz. Érezhetően te is eljutsz a határodig nem egyszer, de ami ebben mégis szimpatikus, az az, hogy képes vagy újra és újra talpra állni. Ha létezne valamiféle orákulum, ami ilyenkor hat, nyugodj bele, hogy neked az sem lenne jó, azt és úgy kell tenned, ahogyan teszed! Legfeljebb mi, akiket közel engedsz magadhoz (blogod által) próbálunk ehhez erőt és energiát nyújtani azzal, hogy a háttérben bízunk benned!

    2017. 07. 08. szombat at 11:45 de.
    • Reply Albert Tímea

      Kedves Turista! Nagyon igazad van… és hiszek benne, hogy tényleg mindent meg kell élnünk, amin az élet keresztül vezet… Csupán egyetlen dolgot tehet az ember, igyekszik mindig meghallani a belső hangokat. Legalábbis nekem ez szokott segíteni, maximálisan bízni az ösztöneimben. A baj általában mindig abból van, ha eltávolodok ettől, és mindenki másra figyelek magam helyett… Köszönöm, hogy írtál! :)

      2017. 07. 25. kedd at 8:10 du.

    Leave a Reply

    Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..