Élet

    Elég hamar tudtam, hogy mi akarok lenni… aztán elcseszte a társadalom

    Még számomra is vicces, hogy hány évet töltöttem az útkereséssel… vagy azzal, hogy megfejtsem mégis mi a dolgom ezen a világon. Tudjátok vannak azok az emberek, akik már gyerekkoruktól tudják, hogy mik szeretnének lenni. Mindig irigyelve figyeltem őket. Én folyton azt éreztem, hogy sehova sem passzolok. Pedig nekem is meg volt az ÁLOM. Csak viszonylag hamar bedarált az élet. 

    Most került elő az a kis könyv, amit óvodás koromban írtam, szerkesztettem (ollóztam). Igazából senki nem tudja, hogy ki tanított meg írni. Egyszer csak leültem és megírtam. Aztán meg jött az iskola.

    Nagyon régóta szeretném ezt a bejegyzést megírni. Hiszek abban, hogy influencernek lenni nem csak arról szól, hogy márkákra hívjuk fel a figyelmet, hanem fontos társadalmi problémákkal is megtehetjük. 

    Le kell szögeznem, hogy soha nem voltam stréber. Soha nem a szüleim miatt tanultam. Valahogy elég hamar megértettem, hogy ha jól teljesítek, akkor piros pontot vagy ötöst kapok. És valahogy egészen gyorsan ezt el is cseszték bennem. Soha nem a jutalomért akartam teljesíteni, egyszerűen úgy gondoltam, hogy ha az ötös a cél, akkor azért kell megdolgozni, és ennyi. Viszont bármennyire jól tanultam, bármennyire küzdöttem, hiába tettem bele 200%-ot a dolgozataimba… valami mindig történt. Akkor még nem értettem. 

    9 éves voltam, amikor Anyum leültetett és elmagyarázta, hogy az ÉLET nem mindig arról szól, hogy ha te mindent jól írsz le a dolgozatodban, akkor azért biztosan ötöst is kapsz. Persze nem értettem. Próbált rávezetni arra, hogy ez egy olyan VILÁG (és állítom élete legnehezebb beszélgetése volt ez, mert össze kellett törnie engem)… ez a világ olyan, hogy ha a tanár nem kedvel, vagy nem vagy neki szimpatikus, akkor lehet nem fogsz ötöst kapni azért, amiért más igen. 

    Így kezdődött minden. Azokban az években próbáltam elfogadni, hogy talán azért, mert nem voltunk szilvásváradiak, hanem “betelepültek”… talán, mert sokkal kreatívabbak voltunk, mint az átlag. Gazdagok soha nem voltunk. Nem voltam tanár gyerek sem… És mégis, valahogy mindig, minden egyes éveben volt egy tanár, aki egyszerűen nem adta meg azt a jegyet, amiért megdolgoztam. Emlékszem, volt aki azért kezdett el rossz jegyet adni, mert az ő általa szervezett versenyre már nem jutott időm elmenni. Volt olyan, akinél a mai napig nem tudom miért tette. 

    Sokszor találkozok velük az utcán, és biztos vagyok benne, hogy ezek közül SEMMIRE sem emlékeznek. 

    Persze mondhatjuk, hogy az iskola ilyen. De amikor arra gondolok, hogy a 4-5 éves énem, tudta mi az ÚTJA, akkor elfog valami végtelen szomorúság. Az az énem ezerszer biztosabb volt magában, mint akár én most. A ZSIGEREIMBEN volt a művészet. 

    13 éves voltam, amikor megalapítottam egy író klubot, ahova mindenki hetente verset írt. Egyik tanár sem figyelt fel rá, senki nem támogatott. 

    Bekerültem a gimibe, ahol próbáltam megmutatni a tanáraimnak a verseimet. Azt mondták, ezeknek a verseknek nincs értelme.

    Mikor egy könyvesboltban dolgoztam, kirúgtak, mert állítólag rángattam a vállam.

    És akkor belenézek a tükörbe és azt érzem, hogy mennyire elcsesztem ezt az egészet. Nem mondom, hogy azonnal feladtam, vagy hogy azonnal megtörtem. Továbbra is hiszek az emberek jóságában. És továbbra is minden erőmmel támogatom a fiatalokat, akár a Lendület Magazinnal, akár a Független Mentor Hálózattal. De azokat az éveket és az önbizalmamat senki nem fogja visszaadni. Sőt azt sem, hogy azt hittem, hogy nem vagyok elég jó, hogy író lehessek…

    Mai napig fogalmam sincs, hogy miért voltam annyi ember céltáblája. Miért volt nehéz a tanáraimnak büszkének lenni az eredményeimre. De már mindegy is.

    Viszont, ami nem mindegy: Figyelnünk kellene egymásra! Figyelnünk kellene a fiatal tehetségekre! Figyelnünk kellene arra, hogy a gyerekek képesek legyenek hinni az álmaikban! Felelősek vagyunk egymásért! 

    Egyik barátnőm a legutóbbi cikkem után rám írt sírva, hogy ő nem is gondolta, hogy ennyire egyedül éreztem magam. És ekkor jutott eszembe, hogy mi van, ha én sem figyelek másokra? Mi van ha csak azt hiszem a másikról, hogy elég erős, hogy kibírja. Én sem vagyok elég erős, nagyon sokszor. Az emberek mégis elintézik annyival, hogy majd csak túl leszel ezen is, hiszen te olyan erős vagy. Megjártad Mexikót is. 

    Figyeljünk oda jobban egymásra, mert lehet, hogy sokkal többen magányosak belül, mint azt hinnénk!